A lány arra kérte, hogy maradjon vele az estére, de ő csak állt ott és nem tudta, hogy mit csináljon. A szíve azt mondta, hogy ne menjen sehova. Az esze viszont csak annyit súgott halkan, de határozottan, hogy meneküljön, fusson, mert ebből jó nem sülhet ki.
Egykor sokat jelentettek egymásnak. Igaz, hogy a kapcsolatuk nem volt hosszú, de eléggé érzelemdús és viharos volt ahhoz, hogy máig ne felejtsék el a másikat. Tudta, hogy nem szabadna maradnia. Tudja jól, hogy hetekig nem tudja majd kiheverni ezt az éjszakát és itt nem a testi részére gondol. Mert tisztában van azzal, hogy könnyen elképzelhető semmi testiség sem fog történni, de érzelmek azok lesznek bőven.
Felnéz és kék szemeivel a lány arcát fürkészi. Érzi, hogy egykori szerelme komolyan gondolja, hogy maradjon vele erre az estére. Erőt vesz magán és lassan elfordul. Lassan, nagyon lassan mennek a mozdulatok. Egy örökkévalóságnak érzi amíg eléri az ajtót és az a pár másodperc amíg a kezét a kilincsre teszi olyan mintha éveket venne igénybe. Ott áll az ajtóban, kabátja és cipője rajta, a tárcája, a kése és a telefonja a zsebébe van gyűrve, keze pedig már a kilincsen pihen. De nem tudja lenyomni és elhúzni ezzel a mozdulattal a zárnyelvet. Csak áll ott kezét pihentetve az ajtókilincsen.
Elengedi és nagy nehezen megfordul. Ismét a lányra néz és a tekintetét keresi, de nem találja, mert a lány már sír. Elindul volt kedvese felé, de bizonytalanok a léptei mintha még kűzdene saját magával. Mintha még nem döntötte volna el, hogy mi legyen. Végül odaért a lányhoz. Átöleli és egy gyengéd csókot lehel a homlokára. A lány zokog, de ez nem zavarja és magához szorítja. Minden benne van ebben az ölelésben. Benne van az elmúlt évek felgyülemlett keserűsége, a bánat, az érzelmek tengere mely mindig azzal fenegyette, hogy belefullad. Benne volt szíve-lelke. Tudja és érzi, hogy most ez a helyes cselekedet. Tudja, hogy most itt a helye a lány mellett.
Gyengéden felemeli és beviszi a hálószobába. A kabátot ledobja a földre, a lakásban nincs rá szüksége. A cipőt már nem rúgja le magáról. Nem foglalkozik már ilyenekkel. Csak a lány van és ő. Megszűnt a külvilág. Megszűnt létezni a szomszéd, a város zajai, a lift kattogása, a telefon csörgése és az egész szoba is. Csak ők vannak ketten azon az ágyon amin éppen fekszenek.
A lány már nem sír, csak csendesen szipog. Ismét homlokon csókolja és egy kósza hajtincset félrehúz a lány arcából. Belenéz a szemébe jó hosszan, de nem mozdul. Kivár… pontosabban nem tudja, hogy megteheti e. A lány cselekszik. Magához húzza és megcsókolja. A csók egyszerre volt gyengéd és heves, finom és fájdalmas. Nem tudja meghatározni, egyszerűen jól esik neki.
Egy ideig ismét csak nézik egymást. Egyikőjük sem mozdul, nem vetkőznek le, nem tesznek semmit csak nézik a másikat. A lány közel hajol a fiúhoz és most ő lehel egy gyengéd csókot a másik homlokára. Mindketten elmosolyodnak és elalszanak.
Átkarolja a lányt és így alszanak. Nem érdekli, hogy farmer van rajta, hogy a cipő még mindig a lábán van, hogy nem zuhanyzott le lefekvés előtt. Nem érdekli semmi, csak az, hogy ott van az akire anno azt hitte, hogy vele lesz az élete végéig.
Beleszippant a hajába és érzi az illatát. Megcsókolja a bőrét és érzi puhaságát, finomságát. Majd végleg elnyomja az álom. Reggel arra ébred, hogy valaki megcsókolta tarkóját. Megfordul és a lány fekszik mellette mosolyogva.
Beszélgetnek egy keveset, de az estét kerülik. Nem hozzák szoba. Mindketten felkelnek és amíg a lány elmegy zuhanyozni ő összeszedi a gondolatait. Mikor ismét ott állnak egymással szemben ő ismét ad egy csókot a lány homlokára. A lány tudja, hogy az ilyen homlokcsókok nála komoly dolgok. Nem osztogatja mindenkinek.
Majd elfordl és ismét eljut az ajtóig, ismét ráteszi a kezét a kilincsre, de most nem áll meg itt. Kinyitja és kilép az ajtón. Nem néz vissza. El sem köszön csak nehéz szívvel lemegy a lépcsőn ki az utcára. Elindul hazafelé és érzi, hogy máris szenved…
Adj nekem egy biztos pontot, és kifordítom a sarkaiból a világot.
Beszóltak :)